mindent kéne csinálnom.
Holnap Daniellának kisebb buli, utána meg Nekem Müller Péter est :D
Csak most úgy le vagyok eresztve... Itt ülök és nézek magam elé, a lakás meg :(
2008. november 28., péntek
2008. november 26., szerda
Lányom született!
1998. november 24. 19.30.
Hmmmm, Mamikám, nagyon fincsi paprikáskrumplit főztél, eszek is gyorsan még egy tányérral :D Mi lehet ez az érdekes érzés? Mintha meg akarna jönni. És 10 perc múlva megint. Hahóóó, lehet hogy elkezdődött? Én délelőtt hajat mostam, menj gyorsan zuhanyozni, oké szólok, ha jön a következő. Na most. Megint tíz perc. Akkor mi legyen? Papi egész nap vezetett, inkább hívjunk mentőt. Amúgy is már 8 óra elmúlt, Robit nem lehet itthonhagyni egyedül... Mindjárt ideér a mentő, még gyorsan egy utolsó fénykép(21.30.). Miért szirénázik ez a hülye mentő, nincs semmi komoly, hiszen még mindig csak 10 percesek, igaz messzire kell menni. Milyen szerencse, hogy dokibá adott papírt, hogy oda vigyenek, én a legközelebbi ügyeletes kórházba nem mennék, akkor inkább az út széle.
Milyen csöndes és üres a kórház. Az nst is 10 perceseket mutat, ebből csak holnap délutánra lesz baba, kedves nagymama, menjen nyugodtan haza. De jó, hogy Vera nénivel megbeszélted, hogy oda mehetsz, kár hogy nem maradhatsz. 11 óra, üres a folyosó is. Papi órája a kezemben és egy Rejtő könyv. Hihi, még nevetni is tudok rajta. Terka szülésznő azt mondja, hogy 4 óra körül menjek be, ha addigra sűrűsödik. A szobában még beszélgetünk egy kicsit a kismamikkal, majd megyek a folyosóra sétálni-olvasni-meg-megállni... Kezd az utóbbi egyre sűrűbb lenni, már nem nevetgélek magamban sem a könyvön, inkább leteszem. A szobában azt mondják, hogy szóljak a szülésznőnek, nem akarom felébreszteni. "Ücsörgök" egy kicsit a szülőszoba előtti kanapén, tök jó kényelmes. Mintha gyorsabban járna Papi órája, vagy tényleg 2 perc telt még csak el... Szidom egy kicsit a gyermek apját, persze csak magamban ;) Négy óra elmúlt, mostmár merek szólni, hogy gyakrabban jönnek az összehúzódások. Megint nst. Nehéz kibírni azt a húsz percet. De utána megkönnyebbülés, hívhatlak, amíg Ő a dokibát hívja(04.40.). Szokásos előkészítések. Megint kanapé, mikor megérkezel egyszerre a dokibácsival(05.15). Kicsit felpörögnek az események. Másszak fel erre a magas ágyra, na ez nem fog menni. Igaz van egy kis lépcső is. De épp jön egy, dokibá a derekamat masszírozza! Na sikerült, lássuk hogy állunk. Hopp, már nincs sok, egy gyors burokrepesztés, szóljon ha székelési ingert érez. Dokibá ki, én meg halkan súgom, mintha máris érezném. Na várjunk még egy kicsit. Pedig igen, azt érzem. Dokibá vissza, akkor hajrá. Kicsit még kéne szuszogni. Most már lehet nyomni. Dokibá alkarral a hasamra támaszkodik (:S) kérdezem, még mennyi van hátra? Két nyomás. Következő után ismét kérdés, hármat mond, de hiszen az előbb már csak kettő volt, vitatkozom. Következőre egy naaagy bluggy és íme MEGÉRKEZETT!!!! (1998. november 25. 05.45.)
Hmmmm, Mamikám, nagyon fincsi paprikáskrumplit főztél, eszek is gyorsan még egy tányérral :D Mi lehet ez az érdekes érzés? Mintha meg akarna jönni. És 10 perc múlva megint. Hahóóó, lehet hogy elkezdődött? Én délelőtt hajat mostam, menj gyorsan zuhanyozni, oké szólok, ha jön a következő. Na most. Megint tíz perc. Akkor mi legyen? Papi egész nap vezetett, inkább hívjunk mentőt. Amúgy is már 8 óra elmúlt, Robit nem lehet itthonhagyni egyedül... Mindjárt ideér a mentő, még gyorsan egy utolsó fénykép(21.30.). Miért szirénázik ez a hülye mentő, nincs semmi komoly, hiszen még mindig csak 10 percesek, igaz messzire kell menni. Milyen szerencse, hogy dokibá adott papírt, hogy oda vigyenek, én a legközelebbi ügyeletes kórházba nem mennék, akkor inkább az út széle.
Milyen csöndes és üres a kórház. Az nst is 10 perceseket mutat, ebből csak holnap délutánra lesz baba, kedves nagymama, menjen nyugodtan haza. De jó, hogy Vera nénivel megbeszélted, hogy oda mehetsz, kár hogy nem maradhatsz. 11 óra, üres a folyosó is. Papi órája a kezemben és egy Rejtő könyv. Hihi, még nevetni is tudok rajta. Terka szülésznő azt mondja, hogy 4 óra körül menjek be, ha addigra sűrűsödik. A szobában még beszélgetünk egy kicsit a kismamikkal, majd megyek a folyosóra sétálni-olvasni-meg-megállni... Kezd az utóbbi egyre sűrűbb lenni, már nem nevetgélek magamban sem a könyvön, inkább leteszem. A szobában azt mondják, hogy szóljak a szülésznőnek, nem akarom felébreszteni. "Ücsörgök" egy kicsit a szülőszoba előtti kanapén, tök jó kényelmes. Mintha gyorsabban járna Papi órája, vagy tényleg 2 perc telt még csak el... Szidom egy kicsit a gyermek apját, persze csak magamban ;) Négy óra elmúlt, mostmár merek szólni, hogy gyakrabban jönnek az összehúzódások. Megint nst. Nehéz kibírni azt a húsz percet. De utána megkönnyebbülés, hívhatlak, amíg Ő a dokibát hívja(04.40.). Szokásos előkészítések. Megint kanapé, mikor megérkezel egyszerre a dokibácsival(05.15). Kicsit felpörögnek az események. Másszak fel erre a magas ágyra, na ez nem fog menni. Igaz van egy kis lépcső is. De épp jön egy, dokibá a derekamat masszírozza! Na sikerült, lássuk hogy állunk. Hopp, már nincs sok, egy gyors burokrepesztés, szóljon ha székelési ingert érez. Dokibá ki, én meg halkan súgom, mintha máris érezném. Na várjunk még egy kicsit. Pedig igen, azt érzem. Dokibá vissza, akkor hajrá. Kicsit még kéne szuszogni. Most már lehet nyomni. Dokibá alkarral a hasamra támaszkodik (:S) kérdezem, még mennyi van hátra? Két nyomás. Következő után ismét kérdés, hármat mond, de hiszen az előbb már csak kettő volt, vitatkozom. Következőre egy naaagy bluggy és íme MEGÉRKEZETT!!!! (1998. november 25. 05.45.)
2008. november 20., csütörtök
Köszönöm
Drága Mamikám és Papikám!
Köszönöm, hogy "befogadtatok", miután kiválasztottalak Titket!
Köszönöm, hogy lehetőséget kaptam a tanulásra!
Köszönöm, hogy Életet adtatok nekem, igyekszem megtalálni az utamat és azon járni...
Szeretlek Titeket!
Köszönöm, hogy "befogadtatok", miután kiválasztottalak Titket!
Köszönöm, hogy lehetőséget kaptam a tanulásra!
Köszönöm, hogy Életet adtatok nekem, igyekszem megtalálni az utamat és azon járni...
Szeretlek Titeket!
... és megkaptam:D
Drága Cicám!
Most kezdek emlékezni és írni… Elég nehéz „feladatot” kaptam Tőled, de azért megpróbálom minél pontosabban leírni születésed történetét. Ugye nem baj, ha egy kicsit előbbről kezdem?
Nos, talán onnan, amikor megtudtuk, hogy készülődsz hozzánk… Gyanús jelek voltak, amikor megkértem Apukámat, hogy keressen nekem egy lehetőleg jó orvost a közelünkben. Aztán egy szombat délelőtt találkoztam a DOKTORUNKKAL! Röpke vizsgálat után közölte, hogy bizony babát várok ! Azt hiszem, meg sem kérdezte, hogy szeretném-e vagy sem, mert leolvasta az arcomról az örömet !!! Nem szeretnék elmenni az nlc színvonalára, de bizony szédelegtem, amikor leszálltam a vizsgálóasztalról, annyira boldog voltam! Papival a Móricz Zsigmond körtéren volt randink, mert moziba készültünk, és én a buszról egyenesen a nyakába ugrottam. Azért a filmet is megnéztük (akkor szerettem bele egy életre Bács Ferencbe – de lehet, hogy ez csak a hormonok játéka volt). Utána nagyon sétáltunk Sasad környékén és terveztük a jövőt Veled…
Tudod akkor az „átkosban” nekem nagyon jó munkahelyem volt, amint kiderültél, szinte a széket is alám tolták, annyira kényeztettek. Egyik munkatársnőm egyszer megfigyelt „hátulnézetből”, amikor az ebédlőbe mentünk és rákérdezett, hogy : „Te terhes vagy?”, mert hogy állítólag a csípőm szélesebb lett… Egy másik meg ebéd közben azt mondta, hogy olyan az arcom, mint egy madonnáé… Biztos nagyon békésnek és boldognak látszottam, mert az is voltam!
No, de gondolom ennyi elég is az előzményekről, Te a konkrét történésekre vagy kíváncsi.
Akkortájt már egy hónappal a várható szülés előtt ki kellett venni a szülési szabadságot. Nagyon sokat nyávogtam az egy hónap alatt, mert teljesen jól éreztem magam, nem értettem, miért kell nekem otthon punnyadni, amikor dolgozni is tudnék . Ezért majdnem minden nap mentem valahova, hol a munkahelyemre, hol Újpestre a Nagymamámékhoz vagy éppen Scheidl papához. Na tessék, már megint kalandozom elfele…
November 19-én este sem éreztem még semmit, ám a fejem felett lebegett, hogy 21-re befekvéssel fenyegetett Szőnyi doki. Semmi hókuszpókuszt nem ismertünk még akkor (bábakoktél, lépcsőzés stb., sőt a szex már hat héttel előtte tiltott volt !!!). Így hát békésen lefeküdtünk aludni. „Félighason” volt számomra akkor már a legkényelmesebb hetek óta. Éjjel fél három tájban felébredtem, éreztem, hogy nem kényelmes így feküdni, mert fáj a derekam. Helyezkedtem egy ideig, de csak nem lett jobb, sőt… valami kis görcsféléket éreztem a hasam alján. Fogalmam nem volt, hogy ez már AZ vagy sem! Felkeltem, mászkáltam, aztán gyanús kezdett lenni, hogy azok a kis „görcsfélék” mintha szakaszosan, azonos időnként jönnének. Na, ekkor elkezdtem az órát nézegetni és persze jött az izgalom is vele. Húsz percek teltek el, és miután könyvek azért már akkor is voltak , tudtam, hogy ez még nem az az idő, amikor rohanni kell a kórházba. Papi alukált nyugodtan…, én meg a másik szobában hol ücsörögtem, hol mászkáltam kicsit, közben olvastam a szakirodalmat ;) Aztán olyan négy óra tájban már sűrűbben éreztem ezeket a görcsöket (összehúzódásokat, hogy szépen mondjam), és akkor szóltam Papinak, hogy talán jó lenne, ha felkelne. Nem kelt, hanem pattant az ágyból!!! (A szomszédokkal megbeszéltük, hogy tőlük hívhatunk mentőt, de nem lett volna szivem kiugrasztani őket az ágyból hajnalban…) Így inkább zuhany, öltözés és megbeszéltük Papival, hogy bemegyünk szépen taxival a kórházba. Ami nem is volt olyan egyszerű… Egy taxi állt az állomáson, de amikor meglátott minket (nagy táskával és engem pocakosan), egyszerűen elhúzott. Ezek után tanakodtunk, hogy mindjárt jön az első busz, majd megyünk azzal. Azért ekkor már tízpercesek voltak kb. az összehúzódások… aztán odatévedt egy másik taxi, én hátat fordítottam, hogy ne lássa a pocakot, Papi meg gyorsan bedobta a táskát, beültünk és akkor már nem tudott elmenekülni . Kb. 6 óra körül értünk be, elköszöntünk, mert ugye akkor még az apás szülés is ismeretlen fogalom volt (bár lehet, hogy Papi nem is vállalta volna…, ezt utólag már nem tudom). Ő szépen elment dolgozni, én meg bekerültem a kórházi körforgásba. Először ugye megvizsgált az éppen ügyeletes doki, aztán kaptam ágyat egy négyágyas kórteremben – tekintve, hogy a főorvos páciense vagyok! Átöltözés, majd borotválás, beöntés, akkor ez még nem volt szabadon választható… Elég sok fájdalmas és megalázó (orvostanhallgatók) vizsgálaton estem át, mire beért Szőnyi doki. A fájások nem sűrűsödtek, gondoltam, alszom kicsit (magammal vittem egy Rakéta regényújságot – talán még Te is emlékszel rá), de állandóan jöttek a nővérek, hogy menjek újabb „betekintésre”… Nekem meg állandóan alhatnékom volt, mert nem fájt annyira, hogy ne tudjak szunyókálni. Aztán fél 11 körül jött a szülésznő, hogy mit keresek még az ágyamban, nyomás a szülőszobára. MIÉRT??? – gondoltam én, hiszen még nincs ott a helyem. De könyörtelen volt, menni kellett. Onnantól kezdve jött a „pokol”, hiszen ha valaki felkerült a szülőágyra, attól kezdve nem volt leszállás onnan, csak ha már megszületett a baba. Én meg még mentem volna ide-oda kedvem szerint, ám nem lehetett. A szülőszoba nem „szoba” volt, hanem inkább szülőteremnek hívnám. Lepedővel (spanyolfallal) elválasztott ágyak, ámde csak hosszában, ami velem szemben történt, azt premier plan-ban láttam. (Sajnos így láttam, hogy szemben egy halott baba jött világra… ) Mellettem egy ikerbabákat váró kismama feküdt, szerintem az egyetlen szívhangmérő készüléket ő kapta, akkor még ez sem volt mindennapos felszerelés a kórházban. Aztán őt elvitték császározni, és azt hiszem, akkor maradtam egyedül a nyolc férőhelyes teremben. Szülésznő csak akkor jött, ha szóltam, hogy most már sűrűbbek a fájások, akkor hívta a dokit, aztán megint maradhattam magamra… szemben velem a faliórával. Hogy mikor repesztettek burkot, nem tudom…sajnos. Persze, mint később Robinál, Nálad is megkérdeztem Szőnyit, hogy még mennyi idő, amíg megszületik a babám? Egy óra körül azt mondta, hogy még fél óra. Kérdeztem, hogy ez biztos? Válasz: igen. Negyed kettő körül nekem csak az tűnt fel, hogy sürgés-forgás van körülöttem, mert akkor már annyira fájt, hogy nem számoltam a perceket. Bedugták a lábam a „csizmába”, aztán egyszer csak mondták, hogy nyomjak, meg a hasamra könyökölt a doki. Azt tudom biztosan, hogy a harmadik nyomásra bújtál ki!!! És tényleg: nekem minden fájdalom megszűnt onnantól! Megmondtam a nevedet, és láttam, hogy mindenféle csöveket dugdosnak a szádba, orrodba vagy ki tudja, hova…, akkor még nem tudtam, hogy ez volt akkor a menete a dolgoknak. Utána „elragadtak” tőlem, nem volt azonnali mellretevés, köldökzsinór vágásssal várás stb. Csak felöltöztetve kaptalak meg egy percre, aztán máris vittek tovább… A varrás sokkal jobban fájt, mint az összes azelőtti fájdalom, de tűrtem azt is. Úgy emlékszem, hogy nem visítva, ordítva szültelek, hanem maximum nyöszörögtem és szorítottam össze a fogam, ha fájt. És délután fél kettő után teljesen elvittek Téged, aztán este 10-kor hoztak megint hozzám első szoptatásra. Jóóó, hogy addig legalább pihenhettem volna kicsit, de annyira fel voltam dobva, hogy van egy KISLÁNYOM, hogy egy percet sem tudtam aludni!!!
Azóta aludni már tudok, de a mai napig örömmel és boldogan emlékszem arra a 29 évvel ezelőtti napra , és remélem még sokáig együtt lehetünk (még ha így távol is…)!!!
Remélem Cicám, hogy elég részletesen írtam le Neked a „születés-sztrorit”, biztos jutna eszembe még számtalan szebbnél szebb gondolat (copyright by Petőfi) , ám most ennyire tellett az emlékezetemből. Nagyon jó volt visszapörgetni az eseményeket, úgyhogy köszönöm a kérésedet!!!
Szeretlek: Mami
Most kezdek emlékezni és írni… Elég nehéz „feladatot” kaptam Tőled, de azért megpróbálom minél pontosabban leírni születésed történetét. Ugye nem baj, ha egy kicsit előbbről kezdem?
Nos, talán onnan, amikor megtudtuk, hogy készülődsz hozzánk… Gyanús jelek voltak, amikor megkértem Apukámat, hogy keressen nekem egy lehetőleg jó orvost a közelünkben. Aztán egy szombat délelőtt találkoztam a DOKTORUNKKAL! Röpke vizsgálat után közölte, hogy bizony babát várok ! Azt hiszem, meg sem kérdezte, hogy szeretném-e vagy sem, mert leolvasta az arcomról az örömet !!! Nem szeretnék elmenni az nlc színvonalára, de bizony szédelegtem, amikor leszálltam a vizsgálóasztalról, annyira boldog voltam! Papival a Móricz Zsigmond körtéren volt randink, mert moziba készültünk, és én a buszról egyenesen a nyakába ugrottam. Azért a filmet is megnéztük (akkor szerettem bele egy életre Bács Ferencbe – de lehet, hogy ez csak a hormonok játéka volt). Utána nagyon sétáltunk Sasad környékén és terveztük a jövőt Veled…
Tudod akkor az „átkosban” nekem nagyon jó munkahelyem volt, amint kiderültél, szinte a széket is alám tolták, annyira kényeztettek. Egyik munkatársnőm egyszer megfigyelt „hátulnézetből”, amikor az ebédlőbe mentünk és rákérdezett, hogy : „Te terhes vagy?”, mert hogy állítólag a csípőm szélesebb lett… Egy másik meg ebéd közben azt mondta, hogy olyan az arcom, mint egy madonnáé… Biztos nagyon békésnek és boldognak látszottam, mert az is voltam!
No, de gondolom ennyi elég is az előzményekről, Te a konkrét történésekre vagy kíváncsi.
Akkortájt már egy hónappal a várható szülés előtt ki kellett venni a szülési szabadságot. Nagyon sokat nyávogtam az egy hónap alatt, mert teljesen jól éreztem magam, nem értettem, miért kell nekem otthon punnyadni, amikor dolgozni is tudnék . Ezért majdnem minden nap mentem valahova, hol a munkahelyemre, hol Újpestre a Nagymamámékhoz vagy éppen Scheidl papához. Na tessék, már megint kalandozom elfele…
November 19-én este sem éreztem még semmit, ám a fejem felett lebegett, hogy 21-re befekvéssel fenyegetett Szőnyi doki. Semmi hókuszpókuszt nem ismertünk még akkor (bábakoktél, lépcsőzés stb., sőt a szex már hat héttel előtte tiltott volt !!!). Így hát békésen lefeküdtünk aludni. „Félighason” volt számomra akkor már a legkényelmesebb hetek óta. Éjjel fél három tájban felébredtem, éreztem, hogy nem kényelmes így feküdni, mert fáj a derekam. Helyezkedtem egy ideig, de csak nem lett jobb, sőt… valami kis görcsféléket éreztem a hasam alján. Fogalmam nem volt, hogy ez már AZ vagy sem! Felkeltem, mászkáltam, aztán gyanús kezdett lenni, hogy azok a kis „görcsfélék” mintha szakaszosan, azonos időnként jönnének. Na, ekkor elkezdtem az órát nézegetni és persze jött az izgalom is vele. Húsz percek teltek el, és miután könyvek azért már akkor is voltak , tudtam, hogy ez még nem az az idő, amikor rohanni kell a kórházba. Papi alukált nyugodtan…, én meg a másik szobában hol ücsörögtem, hol mászkáltam kicsit, közben olvastam a szakirodalmat ;) Aztán olyan négy óra tájban már sűrűbben éreztem ezeket a görcsöket (összehúzódásokat, hogy szépen mondjam), és akkor szóltam Papinak, hogy talán jó lenne, ha felkelne. Nem kelt, hanem pattant az ágyból!!! (A szomszédokkal megbeszéltük, hogy tőlük hívhatunk mentőt, de nem lett volna szivem kiugrasztani őket az ágyból hajnalban…) Így inkább zuhany, öltözés és megbeszéltük Papival, hogy bemegyünk szépen taxival a kórházba. Ami nem is volt olyan egyszerű… Egy taxi állt az állomáson, de amikor meglátott minket (nagy táskával és engem pocakosan), egyszerűen elhúzott. Ezek után tanakodtunk, hogy mindjárt jön az első busz, majd megyünk azzal. Azért ekkor már tízpercesek voltak kb. az összehúzódások… aztán odatévedt egy másik taxi, én hátat fordítottam, hogy ne lássa a pocakot, Papi meg gyorsan bedobta a táskát, beültünk és akkor már nem tudott elmenekülni . Kb. 6 óra körül értünk be, elköszöntünk, mert ugye akkor még az apás szülés is ismeretlen fogalom volt (bár lehet, hogy Papi nem is vállalta volna…, ezt utólag már nem tudom). Ő szépen elment dolgozni, én meg bekerültem a kórházi körforgásba. Először ugye megvizsgált az éppen ügyeletes doki, aztán kaptam ágyat egy négyágyas kórteremben – tekintve, hogy a főorvos páciense vagyok! Átöltözés, majd borotválás, beöntés, akkor ez még nem volt szabadon választható… Elég sok fájdalmas és megalázó (orvostanhallgatók) vizsgálaton estem át, mire beért Szőnyi doki. A fájások nem sűrűsödtek, gondoltam, alszom kicsit (magammal vittem egy Rakéta regényújságot – talán még Te is emlékszel rá), de állandóan jöttek a nővérek, hogy menjek újabb „betekintésre”… Nekem meg állandóan alhatnékom volt, mert nem fájt annyira, hogy ne tudjak szunyókálni. Aztán fél 11 körül jött a szülésznő, hogy mit keresek még az ágyamban, nyomás a szülőszobára. MIÉRT??? – gondoltam én, hiszen még nincs ott a helyem. De könyörtelen volt, menni kellett. Onnantól kezdve jött a „pokol”, hiszen ha valaki felkerült a szülőágyra, attól kezdve nem volt leszállás onnan, csak ha már megszületett a baba. Én meg még mentem volna ide-oda kedvem szerint, ám nem lehetett. A szülőszoba nem „szoba” volt, hanem inkább szülőteremnek hívnám. Lepedővel (spanyolfallal) elválasztott ágyak, ámde csak hosszában, ami velem szemben történt, azt premier plan-ban láttam. (Sajnos így láttam, hogy szemben egy halott baba jött világra… ) Mellettem egy ikerbabákat váró kismama feküdt, szerintem az egyetlen szívhangmérő készüléket ő kapta, akkor még ez sem volt mindennapos felszerelés a kórházban. Aztán őt elvitték császározni, és azt hiszem, akkor maradtam egyedül a nyolc férőhelyes teremben. Szülésznő csak akkor jött, ha szóltam, hogy most már sűrűbbek a fájások, akkor hívta a dokit, aztán megint maradhattam magamra… szemben velem a faliórával. Hogy mikor repesztettek burkot, nem tudom…sajnos. Persze, mint később Robinál, Nálad is megkérdeztem Szőnyit, hogy még mennyi idő, amíg megszületik a babám? Egy óra körül azt mondta, hogy még fél óra. Kérdeztem, hogy ez biztos? Válasz: igen. Negyed kettő körül nekem csak az tűnt fel, hogy sürgés-forgás van körülöttem, mert akkor már annyira fájt, hogy nem számoltam a perceket. Bedugták a lábam a „csizmába”, aztán egyszer csak mondták, hogy nyomjak, meg a hasamra könyökölt a doki. Azt tudom biztosan, hogy a harmadik nyomásra bújtál ki!!! És tényleg: nekem minden fájdalom megszűnt onnantól! Megmondtam a nevedet, és láttam, hogy mindenféle csöveket dugdosnak a szádba, orrodba vagy ki tudja, hova…, akkor még nem tudtam, hogy ez volt akkor a menete a dolgoknak. Utána „elragadtak” tőlem, nem volt azonnali mellretevés, köldökzsinór vágásssal várás stb. Csak felöltöztetve kaptalak meg egy percre, aztán máris vittek tovább… A varrás sokkal jobban fájt, mint az összes azelőtti fájdalom, de tűrtem azt is. Úgy emlékszem, hogy nem visítva, ordítva szültelek, hanem maximum nyöszörögtem és szorítottam össze a fogam, ha fájt. És délután fél kettő után teljesen elvittek Téged, aztán este 10-kor hoztak megint hozzám első szoptatásra. Jóóó, hogy addig legalább pihenhettem volna kicsit, de annyira fel voltam dobva, hogy van egy KISLÁNYOM, hogy egy percet sem tudtam aludni!!!
Azóta aludni már tudok, de a mai napig örömmel és boldogan emlékszem arra a 29 évvel ezelőtti napra , és remélem még sokáig együtt lehetünk (még ha így távol is…)!!!
Remélem Cicám, hogy elég részletesen írtam le Neked a „születés-sztrorit”, biztos jutna eszembe még számtalan szebbnél szebb gondolat (copyright by Petőfi) , ám most ennyire tellett az emlékezetemből. Nagyon jó volt visszapörgetni az eseményeket, úgyhogy köszönöm a kérésedet!!!
Szeretlek: Mami
Kértem:
Szia Mamikám!
Nagy-nagy kérésem lenne, persze csak, ha Te is úgy érzed... Leírnád nekem a születésemet?
Tudom, hogy sokszor beszélgettünk róla, részleteiben emlékszem is, de olyan jó lenne, ha olvashatnám egyben-folyamatában :D
Mindent írj le, a nehezebb perceket/dolgokat is. Az idő megszépíti az emlékeket, de azért biztos volt rosszabb emlék is :D
Nagy-nagy kérésem lenne, persze csak, ha Te is úgy érzed... Leírnád nekem a születésemet?
Tudom, hogy sokszor beszélgettünk róla, részleteiben emlékszem is, de olyan jó lenne, ha olvashatnám egyben-folyamatában :D
Mindent írj le, a nehezebb perceket/dolgokat is. Az idő megszépíti az emlékeket, de azért biztos volt rosszabb emlék is :D
2008. november 18., kedd
Miért????
Nem értem...
Még fel kell nőnöm hozzá
Miért a legcsodálatosabb Emberek kapják a legnagyobb pofonokat az Élettől????
Még fel kell nőnöm hozzá
Miért a legcsodálatosabb Emberek kapják a legnagyobb pofonokat az Élettől????
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)